Blog - Gazdaság

A XX. század első fele történelmünk legnagyobb világégését hozta magával. A II. világháború végéig tartó nagyjából ötven éves időszak alatt olyan mértékű károkat szenvedett el a civilizációnk, amelyhez hasonlót korábban sohasem tapasztalhattunk. A megélt brutalitás nem „pusztán” emeberéletek tízmillióiban, hanem felmérhetetlen infrastrukturális, természeti, kulturális, pszichés és erkölcsi károkban is manifesztálódott. Az őrületet lezárandó kellett egy New Deal, amely több komponensében garantálta, hogy hasonló, világméretű abúzus nem történik meg. Ez volt a neoliberalizmus, a globalizáció, illetve a fogyasztói társadalom megtörhetetlennek tűnő szentháromsága.

A fentebbi egyezség három fő pilléren alapult. Az első, az Amerikai Egyesült Államok (és az amerikai dollár) katonalilag, politikailag és gazdaságilag is megkérdőjelezhetetlen világvezető szerepe, illetve ennek transznacionális elismerése. A második, a fogyasztói kapitalimus és az ennek alapját képező permanens gazdasági növekedés mítosza, amely azt ígérte, hogyha van növekedés, akkor annak az általános életszínvonalra gyakorolt jótékony hatásait minden társadalmi osztály, mindenhol érzékelni fogja. A harmadik, pedig az olcsó és könnyen elérhető fosszilis energia, illetve olcsó élelmiszer, amelyek széleskörű hozzáférhetősége szabályos civilizációs ugrást ígért.

S valóban: ki lehet jelenteni, hogy a II. világháború óta eltelt lassan 80 év az emberiség történetének legnagyobb mértékű jóléti fordulatát hozta magával. Ezt még fokozta a vasfüggöny leomlása és az a Francis Fukuyama által is megénekelt szinte légmentes körülmények között végbemenő, globális mértékű neoliberális fordulat, amely mára szinte egyeduralkodó gazdasági (és társadalmi) ideológiává nőtte ki magát. A rendszer lényege, hogy óriási – és folyamatosan növekvő - környezeti és gazdsági erőforrások bevonásával, a globális gazdaság permanens hízlalásával, illetve az eladott darabszám és volumen állandó növelésével lehetséges fenntartható fejlődést elérni, amely szavatolja, hogy te (gazdasági és egzisztenciális értelemben) jobban fogsz élni, mint a szüleid, a gyerekeid, pedig jobban élnek majd mi, mint te.

Ez az utópia és az ennek a fénytörésében megálmodott életünk épp a szemünk előtt hullik darabokra...        

A POLIKRÍZISEK TERMÉSZETE 

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

Eszméljünk József Attilával közösen és kíséreljük meg röviden felvázolni, hogy jelen válságnak milyen elemei vannak és hogy nagyjából milyen kihívásokkal esélyes szembenéznünk most és a következő évtizedekben. Egy olyan problémával nézünk szembe ugyanis, amelynek számos, egyébként sajnálatos módon egymást erősítő eleme van.

Van nekünk egy globális energia és nyersanyagválságunk. Van egy éghajlatváltozásssal járó krízis. Egy gazdasági és pénzügyi válság, illetve egy össztársadalmi, valamit a komlett civilizációnkat érintő krízis-gyülem. Satöbbi.

Ennek legfőbb motorja a növekedés ideológiája, és az ebből természetszerűen fakadó cselevés. A túlnépesedés, a túlfogyasztás, a túltermelés – egyszóval a TÚL. 

Ideírnék náhány száraz tényt, hogy valamiképp átérezzük az előttünk álló kihívások mértékét:

• a Hellén Birodalom és a Római Birodalom bukása közötti több ezer év alatt odáig jutottunk, hogy egy egységnyi befektetett energiából hat egységnyi energiát tudtunk előállítani. Ez köszönhető volt az eszközök valamilyen mértékű modernizációjának, illetve a rabszolgák hatékonyabb „felhasználásának”. Az első ipari forradalom és a szénhidrogének újrafeltalálásának köszönhetően a gőzgép feltalálást követő néhány évtizedben ez az arányszám 1:100-ra módosult... Napjainkra pl. az olaj esetében ez visszazuhant 1:6-ra... Az ok egyszerű: lassan az összes könnyen kitermelhető forrást felhasználtuk, és bár még rengeteg van a föld alatt, de ezek már olyan rétegekben helyezkednek el, amelyek elképesztően nehezen hozzáférhetőek, és a kitermelésükhöz nincs sem megfelelő technológiai háttér, sem olyan módszer, amely mindezt ne tenné horribilis mértékben költségessé. S akkor még az okozott környezeti károkról nem beszéltünk. De majdnem hasonló mértékű a probléma a gázzal is, illetve azokkal a nyersanyagokkal, amelyekből például villanyt lehet előállítani.
• kezdjük felélni a Föld nyersanyag készleteit. Ez különös tekintettel vonatkozik a ritka földfémekre, amelyek példának okáért a napelem és az akkumulátor-gyártáshoz elengedhetetlenek. Ha fosszilis energiahordozók helyett pl. napenergiát szeretnénk használni (ehhez a tudomány jelenlegi állása szerint napkollektorok szükségesek, méghozzá elképzelhetetlen mennyiségben), a belső égésű motorok helyett pedig, elektromos járművekkel közlekednénk, akkor kijelenthető, hogy ekkora készletek már nem állnak rendelkezésünkre, tehát ez lehetetlen. Nem beszélve arról, hogyha még lehetséges is volna (egyszer), akkor is, ezek elavulnak, elfáradnak és újakat kéne gyártani és telepíteni, ami tényleg a sci-fi kategória, megint csak nem beszélve a gyártás közben keletkező környezeti károkról.
• fogytán az édesvíz készlet, ha nem is Európában, de a világ nagyobb részében igen. Ebből következik az újabb probléma, miszerint ezek a területek elsivatagosodnak és teljességgel élhetetlenné válnak. Aminek következtében egy olyan bevándorlási hullám veheti kezdetét Afrika és a Közel-Kelet irányából, amilyet még nem látott az emberiség. Képzeljük el, amikor néhány százasával/ezresével jönnek, és az EU (velünk karöltve) semmit nem tud kezdeni ezzel a problémával, mi történik majd akkor, ha 300 millió ember egyszerre megindul?
• háborúk: Ha lehet még tetézni a bajt, az újonnan erőre kapott háborús hullám (Ukrajna, Gáza, kalózok a Vörös-tengeren stb...) biztosan segít ebben. Mármint abban, hogy nem kívánt folyamatok felerősödjenek.
• gazdasági válság: az, ami 2019 ősze óta történik a világgazdaságban (nem csak Magyarországon), az felér egy atombombával. Az összes létező probléma egyszerre jelentkezik: pandémia, és azt követő több lockdown, hatalmas infláció, recesszió, a középosztály globális elszegényedése, a társadalmi különbségek hihetetlen sebességel és mértékben való növekedése, keresletvisszaesés, energiárrobbanás és nyersanyaghiány. S ez még nem minden, itt vannak még a módszerek is, amivel kezelni próbálják ezt (ezt sem csak Magyarországon), ami lehet még az iménti felsorolásnál is rémisztőbb.
• pusztuló termőföld és erdők: csak két adat. Az elmúlt 20 évben az Amazonasz-környéki esőerdők nagyjából negyedét kitermelték, a termőföldek pedig, amelyet az erdőirtások helyére tettünk, évente 3%-al kevesebb terméshozamra képesek a műtrágyázás és a felelőtlen talajgazdálkodás következtében. Idetartozik még, hogy az élővilágunk, mintegy 70%-át sikerült kiírtanunk az elmúlt száz évben és ha minden így megy tovább, 2040-re ez a szám 90% lesz.
• demográfiai válság: Európában, és úgy általában a fejlett világban úgy sem tudjuk reprodukálni magunkat, hogy igyekszünk bevándorlókkal pótolni a meg nem született gyermekeket, ezzel a nyugdíjrendszer kérdését évtizedekre eldöntve. Mindeközben a Közel-Kelet, de legfőképpen Afrika népessége néhány évtizedenként megduplázódik. Na, most mondanom sem kell, hogy ez a közszolgáltatásokra milyen hatással lesz (van), lassan nem is beszélhetünk majd ilyenekről, mert egy ilyen rendszer fenntartása teljes egészében finanszírozhatatlan lesz.
• éghajlat változás: lehet, hogy ki sem kell írtanunk egyetlen élőlényt sem, majd a globális éghajlatváltozás megteszi, hogy mást ne mondjak, egész szép tornádók (!) vannak mostanában Magyarországon és a környező országokban is.
• társadalmi krízis: most képzeljük el, mi történik majd a hétköznapi ember viselkedésével, ha ez, amiben élünk egy kicsit megborul? Nem nagyon, nem szűnnek meg a közszolgáltatások, nem kapcsolják le a villanyt vagy a gázt hetekre, és nincs teljes gazdasági armageddon sem – csak egy pict megtérdel az, amiben élünk... Most, amikor „csak” életszínvonal-visszaesést kell a legtöbbeknek elszenvednie, nézzük meg azt a tapintható frusztrációt, ami egy ilyen közepesen fejlett országban, mint Magyarország napi szinten megfigyelhető. S ez még nagyon nem megborulás...

Még hosszan lehetne sorolni a polikrízis megnyilvánulási formáit, de szerintem ennyi borzalom is bőségesen elég egymás után. Az, hogy mi, mikor és hogyan következik be, természetesen nem tudjuk, például lehetünk technooptimisták is, és akkor semmi baj. Én azonban azt gondolom, érdemes volna össztársadalmi párbeszédet folytatni ezekről a kérdésekről (meg azokról, amiket még ide sem írtam), és a közös gondolkodás, illetve megoldáskeresés bizonyosan előrébb vinné a mi nagy közös ügyünket.   

Összességében: Ez egy átmenet tehát, annak, aki a régi világból megérkezik majd az újba. S egy összeomlás annak, aki elhullik útközben... 

A KERÉKPÁRIPAR GLOBÁLIS KRÍZISE ÉS ANNAK FOLYOMÁNYAI 

Jelen esszé nem korlátozódik a kerékpáriparra, azonban annak egyre mélyülő válsága jól modellezi azt a globális mértéket öltő, mindannyiunk életét érintő krízisláncolatot, amelynek jó eséllyel még csak az elején vagyunk.

Számos magyar szakági szereplőtől legalább két éve hallgatom, olvasom azt a mantrát, miszerint most már tényleg visszatér az „átlag ember” az üzletekbe és újra elkezd vásárolni. A prognózis időpontja persze, egyre tolódik, de a lényeg, hogy most már csak egy kicsi idő – azt fél lábon is kibírjuk – és megint visszazökenünk a régi, jól megszokott kerékvágásba. Nos, mi ebben egyáltalán nem értünk egyet velük. Legalább 5 éve dokumentáltan figyelmeztetünk arra, hogy valami közeleg felénk, és hogy ez a valami nem olyasminek tűnik, mint amikkel az elmúlt évtizedekben szembesülhettünk.

De ha már a vásárlók visszatérésének esélyeit latolgatjuk, először azt kellene megállapítani, hogy egyáltalán miért mentek el?

A 2020/2021-es Covid-fémjelezte esztendők rekordeladásokat hoztak szakági szinten. Mindenki növekedett, még az is, aki nem akart. Ennek a teljességgel váratlan és minden realitástól elrugaszkodó növekedésnek alapvetően két motorja volt: az egyik, a pandémia adta szituáció, miszerint az otthonunk elhagyásának egyedüli lehetősége a szabadidős sportolás volt. A másik, pedig, hogy a jegybankok által ezidőtájt kibocsájtott, illetőleg a totális gazdasági összeomlást megakadályozandó, mértékében minden korábbi racionalitást felülíró „ingyenpénz” elköltésének - a neten való ételrendelést leszámítva – a kerékpárvásárlás volt az egyik legkézenfekvőbb módja. Számomra hihetetlen volt látni azt a szabályos őrületet, amelyben a kerékpár és alkatrészgyártók a viszonteladókkal és a vásárlókkal karöltve tobzódtak, majd egyesek még kolumnás újságcikkekben is dicsekedtek a növekedésük mértékével...

Természetesen, nem az ilyen hirtelen jött öröm létjogosultságát vonom kétségbe. Semmiképp. Én csupán a jövőbelátás teljes hiányát, illetve annak okait szeretném megérteni. Pontosan ugyanaz volt a helyzet, mint most – csak fordított előjellel. Akkor mindenki azt hitte, hogy a fák az égig nőnek, és erre a minden ésszerűséget nélkülöző igényszintre kell berendezkedni. Akinek volt tőkéje, mindent felvásárolt a gyártóktól, a többieknek lehetőleg semmit sem hagyva, óriási piaci előnyt remélve ettől. Sokan ráadásul mindezt nem is tökéből, hanem egyenesen hitelekből finanszírozták. Most meg, ugyanezek a szakági szereplők próbálnak adott esetben 20-30-40%-os kedvezménnyel - óriási veszteséggel minden egyes terméken – megszabadulni a felgyülemlett árukészlettől. Apró érdekesség: az 1929/33-as Nagy Gazdasági Válság néven elhíresült összeomlás ugyanezen forgatókönyv szerint zajlott... mintha soha nem látnánk ki abból a buborékból, amelyben az adott pillanatban vagyunk.

S mint ahogyan az mindig történik, úgy van most is. A szokásos menetrend mindig az, hogy egy válság begyűrűzik, és visszatér oda, ahonnan elindult – vagyis minden körbeér. Jelentem: körbeért.

Szakági konjuntúra idején. A vásárló presszionálta a viszonteladót, hogy többet rendeljen, mert van rá igény és fizetőképes kereslet. A viszonteladó nyomást gyakorolt a gyártóra, hogy állítson elő többet, hiszen szükség van rá. A vázgyártók jelezték az alkatrészgyártók felé, hogy állítsanak fel új gyártósorokat és tegyék lehetővé jelentősen nagyobb volumen lerendelését, mint az korábban megszokott volt.

Legyen meg a Te akaratod. Az alkatrészgyártók felállították az új gyártósorokat, befogadták a vázgyártóktól a megnövekedett előrendeléseket évekre előre (!), és megkezdték a gyártást. A vázgyártók ugyanezt tették, majd elkezdték belehergelni a viszonteladókat soha nem látott menniyégek előrendelésébe. Mindeközben, az árak a 2019/2020-as színthez képest 60-80-100%-al megugrottak (és nem csak ebben a szegmensben). Elszálltak az energiaárak és a szállítási költségek, továbbá a globális lockdown miatt számos esetben éveket késtek a megrendelt termékek.

S a baj gyakran csőstül jön. A keresleti boom-ból és a globális hiányból fakadóan megnövekedett infláció és a makrogazdaság egyensúlyi adatainak elszállásának következtében minden gazdaságélénkítést célzó intézkedést azonnali hatállyal be kellett fagyasztania az államok többségének. A jegybankoknak 2020 nyarától 5-8 év ultralaza monetáris politika után meg kellett kezdeni egy hosszú és kifejezett kamatemelési ciklust, amely azt is jelentette, hogy az állam finanszírozhatóságának költségei jelentős mértékben megnövekedtek. Közben az eszkalálódott infláció, az elszállt energiaárak és a helikopterpénzek kifogyásának következtében a kereslet radikálisan visszaesett. Ráadásul, a kerékpáriparban ezt a jelenséget, ugye, egy hatalmas boom előzte meg, következésképpen a piac is telítődött kerékpárokkal, amelyeknek egy részétől tulajdonosaik is már szabadulnának, nemhogy újat vásárolnának helyette. Közben – némi késéssel - megérkeztek a 2020-as modellek az üzletekbe. Aztán a 2021-esek, és a 2022-esek a 2023-asokkal együtt. Most pedig, már itt vannak a 2024-esek is. Sokaknál mindez többé-kevésbé egyszerre, vagy legalábbis nagyon rövid időn belül.

A korábban várólistákon szereplő vásárlók zöme már nem szeretne kerékpárt, mert a rezsivel és egyéb életfeltételeit befolyásoló apróságokkal van elfoglalva. A boltok nagy része megtelt, közben a gyártóknál is adott esetben több ezer kerékpár halmozódott fel, amelyet a viszonteladók – a fenti okoknál fogva - nem óhajtanak átvenni. Továbbá, mindenkinek fizetnie kell a megnövekedett működési költségeket, sőt, a legtöbb szakági szereplőnek azoknak a hiteleknek a kamatait is törleszteni kellene, amelyeket a világ végéig tartó keresleti konjunktúra reményében vett fel. Körbeért, ami körbeérhetett.

Itt tartunk most. Egy stagflációs időszakban vagyunk egy minden eresztékében megrogyott gazdaság egyik szintúgy megereszkedett szakágában, egy lefelé tartó civilizációs spirálnak inkább az elején, mint a kellős közepén.

Ezen a ponton szeretném újfennt értetlenségemet kifejezni bizonyos szakági szereplők fennen hirdetett optimizmusát illetően, miszerint már idén visszatérnek az elkóborolt vásárlók: ezt mégis mire alapozzák? Nem volna célravezetőbb a valós helyzetből kiindulni, és arra megoldási módozatokat találni?

Arról nem beszélve, hogy mindennek megoldásaként annyi kreatívitás maradt a piac egy jelentős részében, hogy előveszi a jó öreg receptet: akciózik. A gyártók erőszakosan próbálják letolni a termékeiket a viszonteladóik torkán, akik egész egyszerűen nem tudják átvenni azokat. A viszonteladók mindeközben igyekeznek áron alul szabadulni a bent ragadt termékektől, hogy valamiképp levegőhöz jussanak. A vásárlók jelentős része, pedig... nos, nekik maradt a gázszámla és a hiteltörlesztő.

A LEHANYATLÓ KÖZÉPOSZTÁLY ÉS AZ INFLÁCIÓ ESETE

A középosztály a mai formájában a II. világháborút követően kialakult új világrend egyik leglátványosabb eredménye. Napjainkban a – legalábbis egzisztenciális értelemben – polgári középosztály létezése és az ahhoz való tartozás egy generációkat összekötő kulturális és civilizációs élmény. Most arra nem térnék ki, hogy a középosztály Európa egyes részein mit jelent és hogy mennyire másképp deffiniáljuk ezt mi itt, Magyarországon. Ugyanis, ez egy egyezményes fogalom, amelyhez itt is - a legleszakadottabbakat leszámítva - nagyjából mindenki tartozni szeretne.

De mi történt a középosztállyal Magyarországon az elmúlt években?

Az egyik legillusztrisabb statisztika az, amely a forint, illetve a reálbérek vásárlóértékét vizsgálja. A magyar háztartások nagyjából kétharmadának a jövedelme az elmúlt két évben elvesztette az vásárlóértékének körülbelül egyharmadát. Ha 2020-tól vizsgáljuk, akkor nagyságrendileg az 50%-át. Nagy vonalakban ugyanez a helyzet a forint esetében is. Lefordítva közgazdászból magyarra ez azt jelenti, hogy a magyar társadalom jelentős tömegei az elmúlt kevesebb, mint négy évben elvesztették az életszínvonaluknak a felét!

Ha ezen ponton mindenki magába szívta a továbbolvasáshoz szükséges levegőt, most gondoljon bele abba, hogy ez mekkora fogyasztásvisszaesést okozott? S hogy mindezekből fakadóan mekkora inflációnak kellett lennie ahhoz, hogy a magyar gazdaság ne zuhanjon recesszóba még ezen feltételek mellett sem?

Magyarán az, hogy nem zuhant vissza a magyar GDP a 2012-es szintre ilyen kereslet beszakadást követően sem, tehát, hogy lényegét tekintve nem folyt be kevesebb adóbevétel a Magyar Államkincstárba, mint egy évvel korábban, csak az árak olyan mértékű növekedésével volt kivitelezhető, amely ezt a keresletvisszaesést (vagy másik oldalról: effektív volumencsökkenést) is ellensúlyozni tudta. 

Természetesen, lehetne hosszasan ecsetelni a magyar társadalom nagy részének meglehetősen sajátos pénzügyi kultúráját, a megtakarítások hiányát, vagy épp a hitelállomány folyamatos és egészségtelen mértékű bővülését, azonban a magyar állam, illetve az MNB az infláció ilyetén elszabadulásában játszott szerepe (csak három példa: high pressure economy (HPE), a hosszú éveken keresztül a magyar fizetőeszköz permanens gyengítésére aspiráló, indokilatlan mértékű ultralaza monetáris politika, vagy akár az 1700 milliárd forintnyi költségvetési forrás rapid elszórása a választások előtt 2022-ben) egész egszerűen vitathatatlan. Mindezt tovább tetézi, hogy a kabinet erre az évre már vissza kíván térni a HPE adta keretrendszerhez, amely figyelembe véve a magyar államháztartás egyensúlyi helyzetét, a még mindig Európa-rekorder hazai inflációs adatokat, vagy akár a magyar szempontból (is) kulcsfontosságú német gazdaság szintúgy meglehetősen instabil helyzetét, kirívóan kockázatos vállalkozásnak tűnik.

S itt van még egy probléma. Ha szegmentáljuk a magyar középosztályt, és annak a felső egyharmadára tekintünk, akkor azért az megállapítható, hogy elkölthető forrásaik jelen pillanatban - a felső 10%-ot leszámítva - nekik vannak.  A középosztály alsó kétharmada tulajdonképpen visszatért a 2011/2013-as szintre, tehát ott tart, mint a 2008-as subprime válság és a 2010-es évek második felének nagy konjunkturális időszaka között – minden bizonnyal ez volt mind gazdasági, mind egyéni egzisztenciális értelemben az elmúlt másfél évtized egyik mélypontja. Következésképpen, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ők zömében, jelen pillanatban nem rendelkeznek fizetőképes kereslettel, még külső forrásbevonás (értsd: hitelfelvétel) esetében sem.

Nem beszéltünk még a legszegényebbekről, akik nyilván jelen üzleti szféra szempontjából irrelevánsak, hiszen soha nem képviseltek semmilyen vásárlóerőt. Társadalmi, szociális (és politikai) szempontok alapján ellenben a szerepük és életkilátásaik alakulása egyáltalán nem elhanyagolható. A helyzet paradoxona, hogy a legjobb helyzetben lévő 10%-ot leszámítva, jelen folyamatok bizonyára őket érintik a legkisebb mértékben. Olyan emberekről van szó, akik a legideálisabb gazdasági körülmények között sem tudtak rendszeresen jóllakni. Olyan emeberek tömegeiről beszélünk, akik jellemzően a téli időszak egy részében sosem tudtak befűteni. Nos, az ő szempontjukból, tehát, nagyjából mindegy, hogy 105 forintos, vagy 480 forintos köbméterenkénti gázáron nem kapcsolták be fűtőtestet. Nota bene, a rendszerváltás utáni első néhány évet idéző életszínvonalbéli vissaesés, és az ebből fakadó tömeges társadalmi elégedetlenség ennek minden ódiumával együtt várhatóan és elsősorban nem tőlük érkezik majd...

De mi van a felső egyharmaddal?

Ha kijelentjük azt, hogy a váságok által okozott pénzügyi, szociális és az ezzel járó mentális sokk a társadalmat az egyén gazdasági helyzetével egyenes arányban érinti, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a legjóbb módban élő társadalmi réteg inkább keres ezen, mintsem hogy recessziót szenvedne el. Magyarán: tovább gyarapodik. A középosztály felső egyharmada pedig, rendelkezik megtakarításokkal és a jövedelmi viszonyait sem tépázták meg számmottevően az elmúlt évek krízis-hullámai. Ők viszont látványosan befagyasztották a kiadásaikat. Egész egyszerűen nem költenek, kivárnak. S ezt viszont már az egész magyar gazdaság évek óta érzékeli.

S hogy visszatér-e a középosztály alsó és középső harmada a boltokba?

Az őszinte válasz, hogy valószínűleg nem fognak visszatérni. Mi sem mutatja érzékletesebben a megfogalmazott kérdés vágyvezéreltségét, mint az, hogy az abból kirajzolódó igény egyszerre feltételezi az árak tartós és gyors mérséklődését, illetve a bérek általános vásárlóerejének rohamos visszaerősödését a 2020 előtti szintre. Ebből a kettőből jelen állás szerint egyik sem fog bekövetekezni – nemhogy mind a kettő.

Ebből adódik az utolsó kérdés, hogy akkor ezek az emberek, mit fognak tenni? Nos, ha a Maslow-piramis alsó régióiba tartó gyötrelmes utazásuk ilyen ütemben folytatódik, akkor a legjobb eshetőség az, hogy semmit.

MENNYISÉGBŐL A MINŐSÉGBE – AVAGY A NÖVEKEDÉS MITOSZÁNAK FELSZÁMOLÁSA

Szeretném előrebocsátani, olyan megoldás nincs, aminek mindenki örülne. Ha volna ilyen, az végtelen, kimeríthetetlen erőforrásokat, örök életet és ingyen sört feltételezne.

A megoldás, tulajdonképpen már a fenti alcímben benne van feketén-fehéren. Vagyis, véleményem szerint egyetlen tartósan is fenntartható és kivitelezhető megoldás létezik, ez pedig a növekedés mítoszával való minél rapidabb módon való leszámolás. Ennek a módszertana, pedig az állítás másik fele, azaz a korszellemet minden rétegében uraló mennyiségi szemléletből való átállás a minőségi szemlélet irányába. Ezt úgyis meg lehetne fogalmazni: nem többet, hanem jobbat.

Mi történik ma? Egy vállalkozás esetében – legyen az bármilyen méretű és helyzetben lévő vállalat – egyetlen adat létezik, az pedig, a növekedési görbe. Az egész életünket ez határozza meg. Az emberi létezés minden területére rátelepedett ez a szemlélet, hiszen az uralkodó narratíva szerint ez a viszonylagos jólét és a polgári élet alapvető felételrendszerének a kulcsa. Fentebb már kifejtettem, hogy ez mennyire nem így van, és hogy ennek ellenére, mennyire képtelenek vagyunk ettől a gondolattól és annak központi üzenetétől akár csak egy gondolatkísérlet erejéig elrugaszkodni.

Pedig, én őszintén nem látok más megoldást ennek a polikrízisnek a feloldására, illetve átvészelésére. Aki még mindig abban látja a megoldást, hogy nagyobb volument kell értékesíteni a profitábilis működéshez, illetve egyáltalában véve a túléléshez, az, ki merem jelenteni, semmit nem értett meg az elmúlt évek válságainak üzenetéből. A növekedés mítoszával való leszámolásnak, illetve a minőségi szemléletre való áttérésnek persze, vannak egyéb attribútumai is, amelyek fontos részét képezik annak a cselekvési tervnek, amelyet már mindenkinek el kellett volna készítenie. De miről is van szó?

Kezdjük, a költségek csökkentésével! Én azt állítom, hogy a vállalkozások zöme – és itt külös tekintettel a KKV szektorra gondolok – valami félelemetesen pazarló módon működik. Pedig, a kiadási oldal racionalizálása a legegyszerűbb, illetve legkevesebb kreatívitást igénylő feladat. Nem kell hozzá semmi, csak egy papír, egy ceruza, illetve egy számológép. Meg persze, némi józan ész.

Mondok is néhány példát. Itt van mindjárt a nyitvatartás kérdése. Miért kell egy kerékpárüzletnek heti hat napot nyitva lennie? Milyen tevékenységi kör létezik, amely valóban igényli az ilyen terjedelmi offline jelenlétet? Ha leszámítjuk az közszolgáltatásokat (közegészségügy, kormányablakok, rendőrség, tűzoltóság, különböző egyéb hivatalok stb.), hol van erre valós igény? Én nem tudnék ilyet mondani. heti négy nap, tökéletesen elégséges, de lehet hogy hosszú távon három is elegendő volna.

Továbbá, itt van az energiatakarékosság kérdése. Összefüggésbe hozva a nyitvatartással, gondoljunk bele: amennyiben csak négy napot van valaki nyitva a teljesen indokolatlan hat helyett, úgy a felhasznált energia mennyisége rögtön visszazuhan az addig felhasznált szint kétharmadára. Nem beszélve, egyéb energiatakarékos megoldásokról, amelyeket mindannyian ismerünk. S nem szükséges a villanynak éjjel nappal égnie. Sosem értettem, hogy egy KKV miért ragaszkodik ahhoz az abszurdumhoz a XXI. században, az online kommunikáció korában, hogy éjjel díszkivilágításban legyen az üzlete? Nagyon fontos, hogy éjjel, mikor te zárva vagy, a járókelők lássák, hogy te ott vagy... nem, nem az, ennek utoljára a 90-es években volt bármiféle relevanciája, és akkor sem nagyon. Az energiahatékonyság, és az azzal való spórolás a következő évtizedek egyik kulcskérdése lesz, és őszintén szólva nincs ez másképp most sem már.

Dolgozói létszám. Mindenhol az ömlik felénk az online platformokról, hogy építs csapatot! Egykori nagyvállalkozók coach-olják a magyar átlagembert, hogy vegyen fel kereskedőt, marketingest, eladót, informatikust, utcaseprőt és válról indítható rakétát – csak egy dolog eszébe ne jusson: hogy képezze magát, fejlődjön, s ennek folyományaként bizonyos feladatokat maga végezzen el. A kényelmesség és a mindig másokra való támaszkodás elképesztően kiszolgáltatottá teszi az embert, arról nem beszélvbe, hogy ez a mentalitás döbbenetesen sokba kerül. Mikor azt látom, hogy egy néhány százmillió forintos (tehát egymilliárd alatti) éves adózott árbevétellel rendelkező kis vagy mikrovállalkozás 10-15-20 embert foglalkoztat, az semmi más, mint lustaság, és a helyzeted felmérésének a teljes képtelensége. Számoljunk egy kicsit közösen! Ha adsz egy embernek havi nettó négyszázezer forintot (ez alatt már lassan a dél-kelet ázsiai vendégmunkások sem dolgoznak), az neked nagyjából hétszázezszer forintotba kerül. Ha van 20 embered, akkor ez az összeg 14 000 000 Ft. Havonta. Minden hónapban.

Magyarra lefordítva, ez azt jelenti, hogy neked kell havonta termelned 14 millió forint plusz profitot (nem bevételt, profitot!) azért, hogy ott tarts, mintha egyedül dolgoznál. Nem azért, hogy nullán legyél. Nem. Közöd nincs még a nullához, hiszen hol van még az áruellenérték, a rezsi, a bérleti díj, a közös költség, az adók, a szállítási költségek, a webfejlesztés, a marketing-költségek - és hol van az, hogy neked, mint tulajdonosnak is élned kéne valamiből? Tehát, nem, ez a 14 millió forint előállítandó plusz profit csak a saját lustaságod és szűklátókörűséged ára. Nem azt állítom, hogy nem kell csapatot építeni, csupán azt, hogy ezt ennek legfeljebb az egynegyedéből meg lehet oldani, és marad némi pénzed esetleg a vállalkozásodra – és nem utolsósorban saját magadra is.

Tehát, a rossz hírem az, hogy dolgoznod kéne. Mindennel foglalkozni, fizikailag ott lenni, és sok mindent robotizálni online és offline téren egyaránt. A csapatod tagjai, pedig értéket teremtsenek, jók legyenek abban, amit csinálnak, és ne pedig, azért legyenek ott, hogy neked egy órával később kelljen felkelned. A képzetlen munkaerő, ugyanis, teljességgel szükségtelen és értelmetlen pénzkidobás.

Hatékonyság. Az a szemlélet, amely az éves adózott árbevételből és annak változásaiból vezet le mindent, pontosan ugyanannyira hibás és nonszensz, mint az, amely mindent a GDP adatokon keresztül mér. Képzeljük el, hogy vannak olyan éves 30 millió forintos adózott árbevétellel rendelkező cégek, amelyek több profitot termelnek, mint egyes 5-600 milliós nettó árbevételt termelő vállalatok. Melyik a jobb, életképesebb vállalkozás? Ugye. Biztosak lehetünk abban, hogy az előbbinek van tárgyévre vonatkozó üzleti terve, képzett munkaerőt alkalmaz, és nem többet, mint amennyire szüksége van. Abban is biztosak lehetünk, hogy nem pazarolja az energiát és hogy árgus szemekkel figyeli a minket körülvevő világ változásait, és nem a 90-es években tapasztalt emlékeiből vállalkozik a 2020-as évek közepén...

Ebből következik, a minőség kérdése. Aki nem minőséget kínál, az elveszett. Könnyebb feladat ugyanis a költeni nem akaró felső-középosztályt meggyőzni arról, hogy egy nagyon jó minőségű, az életére mindenféle tekintetben pozitív hatást gyakoroló termékért/szolgáltatásért fizessen jóval többet, mint amit eredetileg gondolt, mint visszacsalogatni egy hitvány vagy közepes minőségű termékkel/szolgáltatással távozó vásárlót mégegyszer. Ebből következik a következő feladat, nem olcsónak kell lenni, hanem jónak!  Tehát, nem árakciózni kell még a levegővételt is, mert akkor miből veszel árut a következő szezonra? Hanem kevesebb terméket eladni, nagyobb áréssel. Ha egy termék, vagy termékcsoport nem üti meg a mércét meg kell szabadulni tőle és még az emlékét is elfelejteni. Aki azért jár hozzád, mert te vagy a legolcsóbb, az lehet, hogy nem a te vevőd. Aki pedig, azért jár a boltodba, hogy megnézze a termékedet, felpróbálja, amit utána megrendel a neten olcsóbban, vagy megvásárol valamelyik facebook-on garázdálkodó zúgkereskedőtől, nos, őneki, pedig semmi keresnivalója nálad! Tőlük szabadulj meg legelőször, ki se szolgáld őket! 

Válogasd meg a vásárlóidat és kérd meg az árát a munkádnak! Ne azt nézd, mennyit adsz el, hanem hogy mennyi profitot termelsz, és hogy azt a profitot hogy tudod körültekintetően a vállalkozásodba visszaforgatni, illetve egy értelmes életre fordítani, amelynek összességében véve van társadalmi haszna is! Nem árbevételt nézünk tehát, hanem profitot és azt, hogy a tevékenységünk mennyire fenntartható és mennyiben állít elő értéket!

Fordulj a nagy anyagköltséggel járó dolgok felől a minél kisebb anyag és energiaráfordítással járó tevékenységek felé. Adj szolgáltatást és élményt a termék mellé! Az árát pedig, fizettesd meg, neked sincs ingyen semmi!

Még valami: Gazdálkodj az idővel is! Ne hagyd, hogy a rendszered szétforgácsolódjon! Annyi időt tölts az üzletedben, amennyit kell, és ne állandóan a volumen lebegjen a szemed előtt, hanem inkább próbáld meg hatékonyan, minőségi módon felhasználni a munkával töltött időt. S az időt – úgy általában.

A gyártók felé is volna néhány tiszteletteljes javaslatom. Jelen helyzetben rendkívül pozitív fejlemény volna, ha végre valahára elfelejtenénk a modelléveket, de ha egy mód van rá, örökre! Az is legalább ennyire progresszív lenne, ha a fejlesztéseket a komplett iparág befejezné a következő néhány évre, ugyanis azt kéne eladni, ami már elkészült és ott áll hegyekben nálatok, illetve a viszonteladóitoknál. S az sem ártana, ha megpróbálnátok együttműködni a viszonteladóitokkal, ugyanis jelen helyzetben nem sok mindenkire számíthattok rajtuk kívül. Megszüntetni azt a rossz reflexet, hogy mindenki az egyel lejjebb lévőre igyekszik hárítani a megoldaltlan problémáit, és végre valami vízióval rendelkezni a saját cégetek és a kerékpáripar jövőjével kapcsolatban.

Ez mi a mi dolgunk, nem is kevés.