Blog - Bence blogja

Aki olvasta Andy Carr legújabb lidércnyomását a Cycling Weekly-n, az talán érti a címadásom miértjeit. Nevezett kolléga a minap egy kétségkívül érdekes gondolatkísérlettel lepte meg a nyagyérdeműt, amiben azzal a „remek” ötlettel állt elő, miszerint milyen jó volna, ha az UCI betiltaná (!) a World Tour kerékpárokat.

No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, mit hozott össze Andy ebben a kétségkívül figyelemre méltó írásában?

A Kommunista Kiáltvány cikk fő mondanivalója, hogy a World Tour mezőny horribilis szponzorációs költségeit elsősorban a mezőnyben is jelen lévő csúcskategóriás kerékpárok, illetve kiegészítők piacon, a végfelhasználók részére történő értékesítéséből finanszírozzák a gyártók. Ezek a termékek egyre drágábbak és csak egy nagyon szűk réteg engedheti meg magának őket. Majd azon lamentál, hogy egy kétkezi munkás (a továbbiakban: melós) ezeket nem engedheti meg magának, és hogy ez micsoda igazságtalansága a létezésnek. Mert, ugye, most az van, hogy csupán mindenféle bankárok, tanácsadók és hedge fund menedzserek vásárolhatják meg ezeket, és ez azért tényleg nem járja – azért a pofátlanságnak is vannak határai!

De hála Istennek Andy orsztályharcos agyának valamely alagsorában felgyulladt a fény és végre megtalálta a megoldást erre az arcpírig égető problémára: mi volna, ha az UCI megtiltaná (!), hogy ezeket a kerékpárokat és kiegészítőket meg lehessen vásárolni?

Meg aztán egyébként is, Vox Populis Andy azt is elmondja, hogy senkinek nincs szüksége ezekre a műalkotásokra, hiszen mindannyian gyengék, gyarlók és puhányok vagyunk egy profi versenyzőhöz képest, ezért semmi értelme, hogy ilyeneket vásároljunk. Pfujj-pfujj. Arról nem is beszélve, hogy ott van a Forma1, ott se tudod megvenni a Louis Hamilton autóját, ugye, te kis hamis?

S akkor jöjjön a slusszpoén: hozzáteszi, hogy ő az újságírói javadalmazásából sosem tudna egy ilyet megvenni, így aztán más meg hogy a viharba képzeli, hogy igen?

Épp ezért, mi volna, ha nem lennének ilyen drága kerékpárok, úgysincs rá szüksége a tohonya hedge fund menedzsernek, tehát, ezt tiltsa be az UCI, és a csúcstechnológia csak a profik privilégiuma legyen, amely majd hosszú évek múltán lecsorog ide is, addig meg érjük be a sok évvel ezelőtti high end-el, és akkor majd Andy is megveheti magának az aktuális top országútit, és mindenki boldog lesz.

VAGY NEM.

De ez is lehet, hogy Andy egyszerűen csak egy kicsit irigy kutya, és nagyon szeretné, ha a piacgazdaságot végre felé hajlítgatná valaki. De menjük szépen sorba, mert Lenin Andy alapállításai sem egészen állják ki a valóság próbáját.

Először is, az hogy a World Tour mezőny horribilis szponzorációs költségeit 100%-ban az ott használatos termékek értékesítéséből finanszíroznák a gyártók, nyilvánvalóan nem igaz. Egy gyártónak a World Tour mezőnyben való részvétel, illetve úgy általában véve a professzionális sporttal való összefonódás két okból kifolyólag fontos.

Az egyik ok nyilvánvalóan az aktus reklámértéke. Szóval, te leülsz a TV elé, vagy a kezedbe veszed a telefonod, és látod, hogy a kedvenc versenyződ X kerékpármárkával megy, Y bukóssisakot használ és Z cipő virít a lábán. Ha ez párszor szembejön veled, lehet, hogy te ezért legközelebb ezek közül a márkák közül vásárolsz majd magadnak – főleg, ha a kedvenc versenyződ (vagy a csapata úgy általában) még sikeres is az adott brand-ekkel.

A másik ok, hogy az igazán magas szintű fejlesztésekhez szükség van a profi versenyzők feedback-jeire, minden napos tapasztalataira, illetve arra, hogy ezek a termékek úgy általában véve hogyan teljesítenek verenyzés közben.

Na, most, ha a te kedvenc versenyződ mondjuk Cannondale-t használ, és te ezért elmész az üzletbe venni egy Cannondale országútit, vajon, a Supersix EVO Lab71-et fogod megvásárolni nagyjából 6 millió forintért? Lehet, de nem valószínű. Persze, lesz, aki olyat vásárol, de azért a legtöbben valami alacsonyabb árfekvésű országútit keresnek majd maguknak. A kedves vásárló tisztában van vele, mennyi pénze van, látja, hogy ezek a kerékpárok nagyjából mennyibe kerülnek, majd elsétál az üzletbe és választ egy Cannondale országúti kerékpárt annyi pénzért, amennyit ő reálisnak gondol. Van, aki a legdrágább SuperSix-et, van, aki meg nem. A C’dale eladott egy országútit? Igen. Volt értelme az invesztítumnak? Volt. Biztos, hogy csak azok vesznek majd ilyen márkájú kerékpárt a szponzoráció eredményeképpen, akik pont ugyanazt vásárolják meg, mint amivel az EF sztárjai mennek? Egyáltalán nem.

Akkor kimondhatjuk, hogy nem pusztán a high end termékek eladásokból finanszírozzák a gyártók a World Tour mezőny-t és úgy általában a professzionális sportot? Igen. S azt, vajon, kimondhatjuk, hogy Andy nem egészen érti, hogyan működik a piacgazdaság, és a reklám fogyasztókra gyakoriolt hatásmehanizmusai is fekete foltot hagytak fényeskedő elméjében? Attól tartok.

A FORMA1 ÉS A TÖBBIEK

Az inkriminált cikk szerzőjének ezen hasonlata annyira sántít, hogy a mondat végére hanyatt esik, felborul és szörnyet hal. Azzal érvel, hogy mivel Charles Leclerc Forma1-es Ferrari-ját sem tudod megvásárolni, vajh' miért volna szükséged bármelyik profi kerékpárversenyző felszerelésére?

Először is, itt nyilvánvalóan van egy olyan disszonancia, ami végigkíséri az egész írását, és amit a riposztom ezen részében szeretnék végre feloldani. Az, hogy valakinek, mire van szüksége, illetve hogy mire van igénye, két különböző fogalom. Amire szüksége van valakinek, az az étel, a víz, a meleg szoba, meg az orvosi ellátás. Ellenben, ha mindig csak a Maslow-piramis legalján tanyáztunk volna, sosem lettek volna Leonardo-k, Enzo Ferrari-k, Hölderlin-ek - de Pinarello sem lenne. Ráadásul, onnan, azokból a vörösgőzös szuterénekből nézvést ennél lejjebb is még egy sor felesleges dolog vesz minket körbe: mint az autó, a nyaralás, a fagylalt, vagy épp egy szőnyeg a szobában. Hiszen, egyik sem létszükséglet, ezek csupán a mi gyarló igényeink. S milyen jó volna, ha az egyének igényeit nem Andy szeretné megmondani helyettük, hanem rájuk hagyná, hogy ezt maguk döntsék el.

A gondolat másik fele (amely szervesen kapcsolódik az elsőhöz), pedig az, hogy míg egy Forma1-es autó teljességgel használhatatlan bármilyen közúton, addig Filippo Ganna Dogma F-je – tanusíthatom – teljesen használható bárhol, ahol kerékpározni szoktál. Nota Bene, míg Forma1-es autót nagyjából senki nem szeretne vásárolni, mert jó eséllyel nem elég nagy a nappalija hozzá, hogy ott nézegesse, addig új high end versenykerékpárt nagyon sokan szeretnének maguknak – és boldogan meg is veszik, legalábbis, amíg Andy és elvbarátai meg nem tiltják nekik.

Egyébként, ha már autókról, illetve árakról esett szó, az egymilliárd forintos Bugattikat gondolom, valaki azért megvásárolja, mint ahogy valakik megveszik a 350 milliós Ferrari-kat, a 40-60-80-100 milliós Mercedes, BMW, Maserati és egyéb hasonló autók tömeges eladásairól pedig, ne is beszéljünk. Talán, mert van rá igény?

Amennyiben Andy nem látott még ilyet, javaslom neki, látogasson el Budapestre és nézzen körül egy kicsit – meg fog lepődni.

A KÉTKEZI MELÓS ÉS A LUXUSPIAC

Nem igazán tudom eldönteni, hogy itt arról van-e szó, hogy Andy nem látott még kétkezi melóst, vagy csak egyszerűen nem ismerte fel?

Azt írja ez a jóember, hogy a high end országútik olyan drágák lettek, hogy csak a bankárok meg a tanácsadók engedhetik meg maguknak, míg egy kétkezi munkás számára nagyjából elérhetetlenek. Ezen a ponton el kellett engednem Andy-t, mert ilyen mélyre már nem hajlik a derekam.

Szóval. Nem tudom, hallottuk-e már azt a kifejezést, hogy RÉTEGMŰFAJ? Ez annyit tesz, hogy valami egy társadalom összlélekszámához képest meglehetősen kevés embernek szól. Arányaiban nagyon kevésnek. Nagyon kevés embernek szólnak a budai villák, az olasz sportkocsik, a Van Gogh festmények, a fine dining éttermek, vagy épp egy űrséta a Marson. Miért volna ez másként a kerékpárok esetében?

Igen, egy 15 000 eurós superbike egy maghatározott vásárlóközönségnek szól. De kérdem én: mikor volt ez másként? Úgy csinál a szóban forgó cikk írója, mintha eddig boldog-boldogtalan S-Works SL 8-akkal járt volna, de most már annyira drága lett, hogy még egy sörgyári melós sem engedheti meg magának. (Egyébként, ezek a cikkeket nem lektorálja valaki, mielőtt élesben kimennek?)

Ez a világ legtermészetesebb rendje. Ugyanis, nem arról van szó, hogy nincs egy kétkezi melós számára elérhető lakhatás, autó, nyaralás, étterem, vagy éppen kerékpár. Arról van szó, hogy – figyelem, újabb kifejezést tanulunk! – van olyan, hogy CÉLKÖZÖNSÉG. Létezik, tehát, célközönsége az 1 000 eurós, a 2 000 eurós, vagy az 5 000 eurós kerékpároknak – és természetesen van a 15 000 eurósnak is. Mint ahogy kapható új autó 8 millió forintért és 3 milliárdért is. Az egyik ember ilyet vesz, a másik olyat. Mi ezzel a probléma?

AZ, HOGY ANDY NEM SZERETI A TÁRSADALMI IGAZSÁGTALANSÁGOT!

S mi is lehetne rettenetesebb igazságtalanság, mint hogy Andy nem járhat 15 000 eurós high end országútival? Nyilván, semmi! Mert, ha Andy nem engedheti ezt meg magának, akkor nyilván a rendszer maga hibás, és az a kézenfekvő megoldás, hogy másnak se legyen ilyenje – dögöljön meg a szomszéd tehene is!

Azt mondjuk, nem tudom, mivel magyarázza, hogy néhány brit újságíró kollegája simán vett magának pl. a legújabb Pinarello Dogma F-ből, méghozzá újonnan (és van még mellé 3 másik kerékpárja is egyiknek-másiknak…). Lehet, Andy-nek munkahelyet kéne váltania, vagy csak esetleg el kéne látogatnia, egy „a piacgazdaság alapjai kezdőknek” című tanfolyamra. Lehet, segítene.

Mindenesetre, a kolléga nem is értem, miért szerénykedik, mondja ki nyugodtan: azt várja, hogy hozzanak olyan törvényt, miszerint egy kerékpár legfeljebb 5 000 euróba kerülhet, sőt, aki ennél drágábbat merészel gyártani, attól vegyék is el a gyárát azon nyomban. S adják is oda mindjárt Andy-nek!

Szóval, értem én, hogy itt a vízöntő korszak hajnalán roppant frusztráló tud lenni az egyre növekvő társadalmi különbségek pőre látványa. Mint ahogy azt is értem, hogy valakinek nem tetszik, hogyha egy embertársa nem tökéletes testtel és makulátlan hajtástechnikával 15 000 eurós csúcsgépeken virít - ezzel nincs is gond, mindenkit szabadon zavarhat bármi – csak azért törvényt ne fabrikáljunk a frusztrációból, ha kérhetem. Rendkívül üdvözítő lenne, ha a piacgazdság problémáit ezúttal nem kommunizmussal próbálnánk meg orvosolni, mert ennek a kísérletnek eleddig mindig ugyanaz lett a vége.

Egy szónak is száz: a piacgazdaság megerőszakolása még soha nem vezetett eredményre. Ha valakinek épp olyan kerékpárra van igénye, mint amivel Pogacar, Pidcock vagy Van de Poel hasít, és meg is engedheti magának, legyen lehetősége olyat választani! Ha ugyanattól a gyártótól szeretne valamit alacsonyabb árfekvében, akkor meg arra. Pl. ITT vagy ITT.

Csak egyre azért nagyon ügyeljünk: ezt ne Andy döntse el!