Blog - Gazdaság

1, FELÜTÉSEK

Az elmúlt egy-másfél év történéseit, annak okait és jövőbéli hatásait hajlamosak vagyunk sokan alapjaiban véve félreértelmezni, illetve nem súlyának megfelelően kezelni. Azonban néhány dolgot már kétségkívül nagyon sokan érzékelhetünk a saját bőrünkön is - egyéni preferenciáktól, érdeklődési körtől, illetve egzisztenciális sajátosságainktól függetlenül. A téves diagnózis, a helyzet jellegének és irányának nem megfelelő érzékelése sajnos a legtöbb esetben téves következtetésekre enged jutni – jelen esszé a szóban forgó tévedéseket és az ezekből fakadó hibás következtetéseket igyekszik helyre tenni, felfesteni egy ezekből szerintünk valószínűleg következő jövőképet, illetve az abban rejlő lehetőségeket és buktatókat. Ez nem kis vállalás, úgyhogy igyekszünk gondolatainkat a tőlünk telhető legkövethetőbb formában közre adni, a téma súlyához és bonyolultságához mérten röviden. Kezdjünk is bele!

Ha máskor nem, idén tavasszal biztosan szinte mindenki elkezdhetett barátkozni a hiánygazdálkodás fogalmával. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a 90-es évek első fele óta nem tapasztaltunk ilyet, mint ami mostanság teljesen általános a világgazdaság szinte minden szegmensében. Ha röviden, amolyan kulcskifejezés-szerű kéretlenséggel szeretnénk összefoglalni, hogy ez micsoda, akkor az úgy hangzana, mint az egyszeri bolti eladó válasza a vásárlója lassan bármely kérdésére: NINCS.

Képzeljük el: Aki még nem múlt el harminc éves, valószínűleg nehezen hiszi el, amit tapasztal. Ami nem is csoda, hiszen ők bizonyosan nem emlékezhetnek ehhez hasonló jelenségre. Hogyan értékelheti a nagybetűs NINCS-et az, aki életében nem szembesült még mással, csak azzal, hogy cégek garmada versenyzik a kegyeiért, és ha van pénze, bármi az övé lehet? Mit gondolhat most az, akit az elmúlt két és fél évtized túlkínálatban szocializálódott, tavaly tavasz óta pedig semmire nem megy a pénzével? Mi zajlik le most, vajon, annak az embernek a fejében, aki ilyenről eleddig csak a történelemkönyvekből, vagy a szülei/nagyszülei elbeszéléseiből hallhatott? Gyaníthatóan, a legtöbbüknek mindössze annyi, hogy már alig várja, hogy ennek az egész abszurd lázálomnak vége legyen maszkostul, korlátozásostul, hiányostul - és visszatérhessen a válság előtti, jól megszokott dolgaihoz, fogyasztási szokásaihoz, életviteléhez, illetve hétköznapjaihoz. A megszokott problémák megszokott megoldásaihoz. A világhoz, amit megtanítottak neki és az életéhez, amit úgy érez, elvettek tőle. Egyszóval: alig várják, hogy a világ végre megint olyan legyen, mint 2020 márciusa előtt.

Nos, számukra van egy nagyon rossz hírem.

Sokszor elmondtuk már, ez nem 2008 - kéretik a naptárakat ennek megfelelően átfordítani. Azt láthattuk az elmúlt években, hogy sokan egy messiásvárás-szerű fogalmi keretrendszerben áhították ezt a válságot, amiről úgy vélték, hogy majd nagyon jó lesz, mert beszakadnak az árak és majd lehet nagyon olcsón vásárolni. Röviden.

Most hagyjuk azokat a nyilvánvaló közgazdaságtani összefüggéseket, amelyek még egy ilyen következményekkel járó krízis esetén is kissé nevetségessé teszik ezt a típusú várakozást, nézzük inkább csak azt, hogy a tömegigényhez képest mit kaptunk:

• árzuhanás helyett tartós (tehát nem pusztán időleges) nagymértékű áremelkedések, amelyeknek meggyőződésem szerint még nagyon az elején vagyunk - ez a következő évtized egyik vezető tendenciája lehet. A jegybank általi pénznyomtatás, mint a válságkezelés legfőbb eszköze, a folyamatos hiány, az alapanyagok folyamatos drágulása és hiánya, illetve az elképesztő mértékben emelkedő szállítási költségek mind ezt a tendenciát erősítik. 
  
• a 2008-as válsághoz viszonyítva nagyságrendekkel több a működőtőke a piacon, és a kereslet is ennek megfelelően sok szektorban nemhogy nem csökkent, hanem kifejezetten növekedő tendenciákat mutat. 
  
• amaz egy hitelválság volt, amelynek természetese következménye a keresleti oldal beszakadása, míg ez egy láncolati válság, amely a kínálati oldal tartós válságát vetíti előre (ez már, ugye, el is kezdődött).
  
• a 2008-as egy „szimpla” gazdasági krízis volt, és ebből fakadólag lettek neki egyéb következményei, a 2020-tól kezdődő pedig, egy – legalábbis első ránézésre - egészségügyi indikációjú, komplex, az egész életünk minden területére kiterjedő válság, amelynek a gazdasági következményei csak egyetlen okozatnak tekintetőek a sok közül. 
  
• Jelen krízis gazdasági következményei nemhogy nem kisebbek, mint amilyenek a 2008-asé voltak, hanem annál egy jóval mélyebb, áthatóbb okozati elemekkel bíró eseménysorozattal állunk szemben. Hogy csak egyetlen adatot említsünk - egyenesen Magyarországról: a 2008-as összeomlás tetőpontjának számító 2009-ben 6 és 7% közötti GDP arányos recessziót kellett elszenvednie az országnak. Szinte hajszálpontosan ugyanennyi volt a visszaesés 2020-ban is, csak éppen az államháztartási hiány volt nagyjából a duplája a 2009-esnek (7% vs. 14%). 
  
• ebből, egyenesen következik az állam eladósodásának mértéke (is), hiszen világosan kitűnik, hogy az állam a recesszió hatására kialakuló összeomlás elkerülése érdekében hiteleket vett fel (nem csak Magyarországon értelemszerűen). Amely hiteleket egyszer biztosan vissza kell fizetni (értsd: vissza kell fizetnünk), amelynek behajtása érdekében az eddigi sok évtizedes (évszázados?) példák alapján a mindenkori állam megszorításokat eszközöl majd (kiadáscsökkentés + adóemelés). Továbbá, a jegybankok folyamatosan pénzt nyomtatnak (szintén ugyanezen worst case scenario elkerülése érdekében), amelynek fedezete minimum megkérdőjelezhető, amely a nyilvánvalóan bekövetkező megszorítási ciklus mellett a már korábban említett inflációs nyomással súlyosbodik. 
  
• a válság gazdasági hatásai – ellentétben a 2008-assal – szegmentális jellegűek. Bizonyos szektorok az elmúlt évtizedek legjobb évét tudhatják maguk mögött és adott esetben a jövőtől sem kell annyira tartaniuk, míg más szektorok néhány hónap alatt olyan veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni, mint fennállásuk óta talán még soha. 
  Tehát, azt már tisztáztuk, hogy ez a válság, nem az a válság, amely egyáltalán nem azokkal – a 2008-ashoz hasonló – következményekkel jár, amelyeket sokan vártak, vagy amire előzetesen következtettek. Nota bene, kimondhatjuk: ez a krízis sok szempontból a 2008-asnak pont az ellenkezője.
• Végül, de nem utolsósorban szót kell ejtenünk egy kifejezetten a posztmodern létből fakadó következménnyel, amely bár nem elsősorban gazdasági természetű, de legalább olyan lényeges: ez pedig a szorongás. Szorongás az egészségügyi, emocionális és egzisztenciális bizonytalanságtól. Szorongás a megkülönböztetéstől, a kirekesztettségtől – amely kasztrendszer alapú megkülönböztetés mára már hivatalos, kártyaalapú támasztékot is kapott. Szorongás a kiszolgáltatottságtól, azon belül is bezártságtól, és az ismeretlentől, valamint attól, hogy ez innentől bármikor megtörténhet újra… s nem utolsósorban szorongás attól a kényszerítő erőtől, amely mindeközben azt mondja neked, hogy te minderről szabadon dönthetsz…

S ez még messze nem minden.

Mindenesetre, az leszögezhető, hogy ezen attribútumok egyike sincs jó hatással a gazdasági stabilitásra. de vajon tényleg most kezdődött mindez, és eddig minden rendben volt?

2, OK-OKOZATI ÖSSZEFÜGGÉSEK – AVAGY A MÚLTBARÉVEDÉS ARANYBETŰS KRÓNIKÁJA

Először is, azt volna jó tisztázni, mi is a válság. A válság egy definíció szerinti manifesztáció. Vegyünk egy a helyzet komolyságához mérve kellően fajsúlyos példát. Tegyük fel, valakinek van egy súlyos lefolyású, a nyugati orvostudomány jelenlegi tudása szerint élethosszig tartó krónikus, autoimmun betegsége. Colitis Ulcerosa, SLE, Rheumatoid arthritis – bármi. Egy ilyen betegség kialakulása sosem úgy történik, hogy tegnap még a szóban forgó delikvens makkegészséges volt, másnap pedig, valami csoda folytán SLE beteg lesz. Nem. Ez egy folyamat, amely következtében valószínűleg genetikai, életmódbéli, pszichés és egyéb faktorok kritikus mértékű együttállása miatt kialakul, lappang, majd egy idő után manifesztálódik, azaz mindenki, többek között az elszenvedő fél számára is láthatóvá válik a betegség. Ugyanis, a betegség is egy válságtünet, a szervezet valamit jelezni szándékozik vele, ilyen a Covid-19 nevű koronavírus variáns is, csak ezzel valószínűleg a kollektív tudatunk szeretne a tudomásunkra hozni valami fontosat. De most ne menjünk ennyire messze…

Tehát, a válság mindenféle értelmezésben egy manifesztáció, amely a jelenlegi példán keresztül is elég illusztratív, következésképpen a probléma nem most van, hanem eddig volt, ez, ami most történik velünk és az életünkkel, már csak a tünet - vagyis a következmény. Magyarán, a problémák, amelyekkel most szembesülünk eddig is fennáltak, csak most már eljutott a kór egy olyan stációba, hogy nem lehet tovább véka alá rejteni - Napvilágra került az igazság, és mára mindenki számára látható és tapintható.

Továbbvonszolva a fentebbieket: a közkeletű teória szerint az áruhiány, az elszabaduló infláció nyomán meredeken emelkedő pályára kerülő árak, a brutális mértékű szállítási nehézségek és az ebből adódó permanens össztársadalmi és gazdasági értelemben vett frusztráció a pandémia következménye. Pedig nem, ez éppen fordítva van: a pandémia, és az ezzel járó, láthatólag az életünk minden területére kiható, komplex krízisjelenség az eddigi életmódunk, hozzáállásunk és az egész elhibázott gondolkodásmódunk következménye. 

Talán ez a fentebbi volt a legfontosabb mondat az egész írásomban – tulajdonképpen ezen állítás kifejtésére, és a különböző megoldási opciók kibontására vállalkozunk ebben a cikkben.

Nevezzük nevén a problémát

Az eddigi, globális kapitalizmusnak (és ezen szisztéma (mellék) termékeként létrejövő jelenségcsoport leglátványosabb következményeképpen: fogyasztói társadalomnak) nevezett gazdasági szerkezet a fenntartható fejlődés elnevezésű rendszerre épült. Ennek röviden az a lényege, hogy a fák az égig nőnek és természetesen a growth through is exponenciálisan a végtelenbe tart. Megmondom őszintén, nem tudom, hogy ezen rendszer főideológusai ezt valóban így gondolták-e, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, nem. Teljesen nyilvánvaló volt - mondjuk - 15 évvel ezelőtt is, hogy ennek egyszer rossz vége lesz, és hogy a konstans növekedésre, illetve a természeti erőforrások túlhasználatára épülő gazdasági szisztéma bedőlése csak idő kérdése - sőt, még ahhoz a prognózishoz sem kellett nagy jóstehetség, hogy ez jó eséllyel előbb következik majd be, mint utóbb.

A rendszer lényege a mindennapos gyártási/kereskedelmi gyakorlatba átültetve, hogy:

• a termék minél kevesebb intellektuális, munka és anyag-ráfordítással való előállítása
  
• tervezett avulás: a termék élettartama megtérülés függvényében tervezett legyen
  
• volumen-értékesítés: az egyre csökkenő árréseket egyre nagyobb mennyiség értékesítésével kell ellensúlyozni
  
• marketing költségek általános emelkedése: a termék minél nagyobb volumenben való értékesítése érdekében a marketing-költségeket szükséges emelni, tehát, a költségek tervezésekor a marketing budget élvez prioritás a termék minőségével szemben
  

Nos, azt hiszem, ennek van vége. Ezek borzasztóan egyszerű és magától értetődő összefüggések. Ha túlpörgetjük a gazdaságot, a rendszert folyamatos volumennyomás alatt tartjuk, az erőforrásokat pedig teljességgel terméketlen és értelmetlen csatornákba csoportosítják át, akkor a végeredmény valami olyasmi lesz, amit manapság is láthatunk.

De miért nincs kerékpár?

Ugyanazért, amiért nincs autó, motor, bútor, gyógyszer vagy éppen építőanyag. Gondoljunk bele: 2020-ban a váz és alkatrészgyárak hónapokra bezártak. Van közöttük olyan, amelyik majd' 6 hónapig be volt zárva. Na, most képzeljük el azt, amikor az egyén is be van zárva és az egyetlen lehetősége, hogy a szabadságát valamiképp megélje, hogy sportol a szabadban. Költeni sem nagyon tud mire, hiszen nem lehet utazni, nincsenek nyitva az éttermek, bárok, kávézók, szórakozóhelyek. Kitalálja, hogy szeretne egy kerékpárt vásárolni, nyilván az üzletekben lévő készlet előbb-utóbb elfogy, utána jönnek a rendelések. De beszállító cégek, és maguk a gyártók is zárva vannak. Ömlenek a rendelések, a gyártó felveszi, de gyártás hónapokig nem történik. S amikor óriási kereslet növekedés ugyanilyen mértékű kapacitáshiánnyal találkozik - az nagyjából sejthető mit eredményez.

Igazság szerint ez csak a problémának egy része, a jelenség megértésének érdekében próbáljuk végigvinni a láncolatot. Amennyiben a kerékpárgyártó cégek nyitva lettek volna ezen idő alatt, sem tudtak volna gyártani, mert a bányák is bezártak, ahonnan a termékek alapanyaga származik, tehát nincs megfelelő mennyiségű szén, vas vagy épp alumínium sem. Ha nincs alapanyag, nincs miből gyártani. Ha nincs miből gyártani, akkor a gyártó nem tudja kiszolgálni a disztribútorait, s csak most értünk el a vásárlóhoz, aki ebből az egészből annyit érez, hogy pénze éppen volna vásárolni – csak nincs mit.

S ez még csak a járvány első hulláma volt – amikor ezeket a sorokat írom, éppen a harmadiknak vagyunk a leszállóágában. Ha minden igaz. Ez idő alatt újabb lezárások történtek, miközben a vásárlási kedv nem lohadt, a termékek leszállítása és az azzal kapcsolatos nehézségek viszont nem csökkentek, hanem nőttek.

A szállítás egy külön probléma. Az elmúlt egy évben a szállítási költségek nagyságrendileg megnégyszereződtek. Az EU és az USA kikötői előtt konténerek millió állnak, úgy hogy kikötni sem igazán tudnak, ugyanis nincs ember, aki lerámolja azokat. Amíg viszont, nem rámolják le őket, nem tudják a beszállítókhoz visszaküldeni a konténereket – ergo nincs mibe belerakni a többi kész terméket, következésképpen ezek még többet fognak késni. A tömörülés miatt előfordulhat (és elő is fordul) az, hogy egy gyártóhoz hónapokig nem érkezik kvázi semmi, amivel dolgozni tudna. Az összerakó üzemek, a festő és fényező üzemek és minden, ami ahhoz volna szükséges, hogy a kerékpárokat el tudják küldeni a viszonteladóiknak, ők pedig azokat a végfelhasználó felé értékesíteni tudják, tulajdonképpen állnak ezen idő alatt - majd egyszerre megérkezik, mondjuk 8000 darab váz, ugyanennyi szett, kerekek stb…

Természetesen ettől még lassabb kiszállítás, hiszen az üzemek bár elkezdenek dolgozni, de az ebből természetszerűen következő elakadás elkerülhetetlen. A beérkező termékeket szigorúan le kell ellenőrizni, össze kell gyűjteni a rendeléseket, és sorrendben lefesteni a vázszetteket, összerakni őket, becsomagolni, számlát küldeni a disztribútornak, majd utána a célországba feladni. Ha a komponensek folyamatosan jönnének, ez egy viszonylag egyenletes folyamat lenne, sokkal kisebb elakadásokkal. De nem ez a helyzet.

Tehát?

A gazdaság és a kereskedelem fentebb ecsetelt módon való túlpörgetése azt eredményezte, hogy ezek a „dugulások” bár eddig is előfordultak, de ennek a keretrendszernek a gazdasági haszna az előző konjunkturális időszakban összességében jóval nagyobb volt, mint a félelem attól, hogy mi lesz, ha esetleg valami nagyobb probléma adódna. Nos, adódott. S mi sem mutatja hitelesebben e szisztéma extrém sérülékenységét, mint az a hihetetlen sebességgel bekövetkező letérdelés, amit a világgazdaság, illetve maga a kereskedelmi struktúra elszenvedett már a krízis első hónapjaitól kezdve.

A gazdaság, és annak szereplőinek ilyen mérvű kiszolgáltatottsága, illetve sérülékenysége, termék és működési költségek ilyen rossz, alapjaiban hibás irányú megtervezése, illetve ilyen mértékű függés bizonyos külső körülményektől – nem is vezethetett volna máshová, csupán oda, ahova jelenleg jutottunk.

Persze, talán mégis csak a legfontosabb a piac, a gazdasági erőviszonyok és ezzel a körülöttünk lévő világ radikális mértékű átrendeződése, amely megjelenésében, szabályrendszereiben és attitűdjében is számottevően különbözik attól, amelyben 2020 elejéig éltünk.

3, A HIÁNY, MINT A MIDENNAPAJAINK RÉSZE – AVAGY A GYŐZELEM A KITARTÓBBAKÉ

Itt az első és talán leglényegesebb megállapításom, hogy számos jelenség, amit most megfigyelhetünk, már nem pusztán válságtünet. Meglátásom szerint itt egy új rendszer körvonalait láthatjuk kirajzolódni.

Beszéljünk a kerékpár-kereskedelemről, melyek lesznek várhatóan a legfontosabb változások?

Javaslom, a kérdést válasszuk külön, két szempontrendszer szerint: az egyik része, hogy melyek azok a vásárlót érintő változások, amelyek biztosan bekövetkeznek, a másik része pedig, hogy melyek azok a gyártókat/viszonteladókat érintő változások, amelyek szintén biztosra vehető módon megtörténnek?

Alapvetően két olyan a végfelhasználót érintő változás látszik kibontakozni, amely már tulajdonképpen egy éve elkezdődött, de érzésünk szerint még csak a folyamatnak az elején tartunk.

Az egyik ilyen az árak emelkedése. Erről és ennek a primer okairól (inflációs nyomás, dráguló alapanyagok, dráguló szállítási költségek, nagymértékű és folyamatos kereslet-növekedés, hasonló mértékű hiány stb.) már fentebb értekeztem. Egy dologról viszont nem esett szó, mégpedig arról, hogy itt nagyjából milyen időtávról lehet beszélni, vagyis, hogy ez a tendencia meddig tarthatja magát?

Azt gondolom, sokáig. Mi most azt látjuk, hogy a drágulás és annak konstans mivolta jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy összességében véve egy évtizedes időtávban értelmezendő folyamat. Tehát, igazából nem az a kérdés, hogy a következő évtizedben drágulni fog-e a kerékpározás és az ahhoz szükséges eszközök, hanem inkább csak az lehet véleményes, hogy mennyivel. Továbbá, sajnos azt is érzékeljük, hogy a drágulás mértéke összességében nagyobb és átfogóbb lesz annál, mint amire példának okáért egy évvel ezelőtt ilyenkor gondoltunk. Az, ami az elmúlt egy évben végbement, mindenképpen egy visszafogott, sok szempontból szofisztikált mértékű emelés volt. Minden gyártó, akinek már ismeretesek a 2022-es árai, nagyjából 10 és 15% közötti általános emelést hajtott végre a 2021-es palettájához képest. Ez elnézve az elmúlt évtized mesterségesen alacsonyan tartott árait, már egyébként is nagyon régóta érett. Következésképpen, a válság ilyetén hatásait ezek az árak még biztosan nem tartalmazzák, tehát már csak ezen egy okból kifolyólag is további emelések várhatóak.

A szállítási idők hosszabbodása. Ez a másik, és talán sokkal zavaróbb hatása a jelenlegi krízishelyzetnek, amelynek az okairól fentebb már részletesen írtam, így ezt nem tenném meg újra. Ellenben, ennél a pontnál is fontos lenne tisztázni, hogy milyen időtávban és milyen mértékű szállítási időkre gondolhatunk az elkövetkezendő periódusban.

Itt talán annyival pozitívabb a helyzet az árak emelkedéséhez képest, hogy az ilyetén (jelen pillanatban akár a rendeléstől számított egyéves átfutási idők is átlagosnak mondhatóak) szállítási időintervallumok nem tarthatóak a végtelenségig. Az elég valószínűnek tűnik, hogy ez az év és a 2022 még ennek a jegyében telik el, de ezt követően látunk reményt arra, hogy ezek valamelyes normalizálódnak. Itt azért egy nagyon fontos megjegyzésem lenne, amúgy margóra: a normalizálódás természetesen nem azt jelenti, hogy visszatérünk a 2020 előtti állapotokhoz. Ez nem lehetséges egyfelől azért, mert az okozta a válságot, másrészt pedig, mert ennek már a feltételrendszere sem adott. Ha mégis gondolnom kéne egy egzakt számra, nagyjából az egy év helyett nagyságrendileg 5-7 hónapos szállítási időket tartanék realitásnak 2023 környékétől. Illetve ezeknek a hosszú távú stabilizálódására, és a jelenlegi előrendelési rendszer általánossá válására – emellett/ezzel párhuzamosan pedig, a kerékpárok készletről való megvásárlásának, mint opciónak teljes eltűnésére számítunk.

Ha a másik szempontot vizsgáljuk: a gyártói/kereskedői oldal is véleményünk szerint egy olyan átalakuláson megy majd keresztül a következő években, hogy azt most még talán nehéz elképzelni.

Megmondom őszintén, ehhez még az előző szempontrendszer felismerésénél is kevesebb jóstehetség szükségeltetik. A jövő (ami már igazából sok tekintetben a jelen) alapvetően két pillére épül: az egyik az online világ hihetetlen térhódítása, a másik pedig, a vásárlási élmény jelentősége (az offline módozatok itt külön, hangsúlyozottan szerepet kapnak).

Miért éppen az online?

Mert a világ egy jelentős része online térbe helyeződött át. Természetesen ez sem valami újkeletű történet, tágabb értelemben véve évtizedek óta tart, de a jelenlegi pandémia kétségkívül felgyorsította ezt a folyamatot.

Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy ma már nagyon sok olyan dolgot (nem mindent természetesen!) meg lehet tenni online is, amit korábban nem, vagy csak sokkal alacsonyabb színvonalon lehetett. Sok minden más mellett arra is jó ez a járvány, hogy mindennek meglegyen az online megfelelője, és ez számos kérdést új megvilágításba helyez.

Az első élmény ma már szinte alapértelmezett módon online történik. Egy vállalkozással, egy brand-el vagy bármilyen szolgáltatással, illetve kereskedelmi tevékenységgel való első találkozásunk manapság már először online élményt jelent. Tehát, nem az a helyzet, hogy sétálok az utcán, meglátok egy szép kirakatot és bemegyek, majd vásárolok valamit. Vagyis, tulajdonképpen ugyanez történik, csak már nem az offline térben. Az utca a google és a közösségi média, a kirakat a weboldal (webáruház), a vásárlásról pedig még sok helyen eldönthetem, hogy online végzem el, vagy bemegyek a fizikai értelemben létező üzletbe, és ott fejezem be. Mindennek lassan meglesz az online megfelelője.

Ma már egy jó (!) webáruház olyan, mintha egy üzletben sétálnánk. Online séta. Felmegyek, körbenézek, ha megtetszik valami, leveszem a polcról, beteszem a kosárba, és kifizetem. Vagy ha nincs (ez a gyakoribb eset) megrendelem, és megvárom, míg megérkezik. Tulajdonképpen ugyanazt csináljuk, mint 30 évvel ezelőtt, csak ma már ehhez nem kell a székből felállni, hanem csak egy telefon és bank-account kell hozzá.

Összességében, a lényeg ugyanaz, mint eddig, mindössze a kényelemhez való viszonyulás változott meg, illetve az, hogy az online vásárlás a legtöbb (főleg nem drága) dolognál egyre inkább alapértelmezetté válik.

S miért mégis az offline?   

Mert ez így, ebben a formában nem minden esetben működőképes. Meglátásunk szerint Ferrarit, vagy 13 000 €-s kerékpárokat nem szeretne a túlnyomó többség online rendelni, illetve semmiképpen nem szeretne kizárólag online opciókra hagyatkozni. Arról nem beszélve, hogy ezek szélsőséges példák, ennél jelentősen alacsonyabb árfekvésű tárgyakat sem szeretnénk webáruházból megrendelni. Itt jön képbe a vásárlási élmény.

Az online világ egyik legjellemzőbb mellékterméke, hogy kitermelte önmaga kritikáját is. Mert mikor valami óriási teret nyer, akkor szükségszerűen meg kell jelennie (vagy fel kell támadnia!) az alternatívának, amely egész egyszerűen mást kínál, másképp működik, és más válaszokat ad ugyanarra kérdésre. A prémium szegmensben is természeten online az első találkozási pont (megnézem a forgalmazó weboldalát), de utána egy hosszú út veszik kezdetét, amely offline vásárlásba torkollik szinte minden esetben.

Nagyon fontos itt viszont azt megjegyezni, hogy mindez nem pusztán azért történik, mert online valaki nem tud megrendelni egy terméket. Nem. Az elsődleges ok, hogy ennyi pénzért ő már – teljesen jogosan – szolgáltatást és ideológiai természetű támasztékot vár. Ez a szegmentális retró, ha úgy tetszik. Itt ugyanis nagyon fontos a személyes benyomás, a személyes kapcsolattartás, és a személyes meggyőzés. Itt a vásárló nem egy tárgyat szeretne venni igazából – hanem egy élményt, amely élményben azt érezheti, hogy ő van a középpontban és ő a legfontosabb. A tárgy, csak egy eszköze a tranzakciónak, semmiképp nem célja – s ez talán a legnagyobb különbség az online vásárláshoz képest. A terméknek identitása kell, hogy legyen, s ezzel az identitással nekünk kell felruháznunk. Ez valamilyen mértékben eddig is így volt persze, és igen, vannak dolgok, amik nem változnak. Azonban, most, amikor két olyan dologra kell - valószínűleg évtizedes viszonylatban - rávenni a vásárlót, amit nem akar (áremelkedés + hosszú várakozás), ennek az élménynek a jelentősége erősen felértékelődik.

A prémium szegmens tulajdonképpen egy konzervatív visszarendeződés forgatókönyvét valósítja meg. Ahol a termék + szolgáltatás + élmény hármas egysége adja a vételárat, és nem biztos, hogy ebben a fontossági sorrendben. A prémium szegmens nem az alacsony árakról, és az eldobható termék + élmény párosáról szól, hanem a magas árakról, a különleges élményről és úgy általában véve egy más minőségi szintről.

Összességében, a prémium szegmensben a kereskedő idejét, figyelmét, szaktudását és türelmét vásárolod meg, és csak másodsorban a terméket.

A minőség forradalma, globális volumenlimit – avagy hogyan tüntessük el a kínálati hiányt? 

Azt már tárgyaltuk a fentebbiekben, hogy áremelkedés és a szállítási idők drasztikus hosszabbodása várható.

Amiről még érdemes beszélni, az a minőség (itt a tartóssági paraméterekől beszélek elsősorban). Ebből, amit eddig írtam, logikusan következik a volumenlimit. Tehát, nem lesz elérhető egy termék közel korlátlan darabszámban, hanem limitálva lesz – ez jelen válság egyik legkézenfekvőbb megoldása egyébként (és ez sem a jövő, hiszen, amiről írok, már folyik). Tehát, nem lesz érdeke a gyártónak, hogy gyorsan eldobd és vegyél másikat, viszont az már érdekében áll majd, hogy jobb minőséget készítsen, és hosszabb ideig használd, mert ez úgy emeli a presztizsét, hogy neki nem jár majd bevételkieséssel - és még a magasabb áraknak is lesz némi ideológiai támasztéka.

A haszon kettős. Egyfelől ezzel el lehet tüntetni a kínálati hiányt, másfelől kevesebb terméket kell előállítani, ugyanannyi gyakorlati és gazdasági haszon realizálása mellett.  

Összességében véve, azt mondhatjuk, az olcsó világ véget ért. Minden drága lesz, de cserébe minőséget kapunk minden szinten - és ez véleményünk szerint valahol nagyon pozitív.

4, ZÁRSZÓ – AVAGY PILLANARTKÉP 2031-BŐL 

S hogy miképp lehetne mégis olcsóbban vásárolni, és hogy lehetne ezeken a szállítási időkön rövidíteni? Sehogy.

Biztosan sokan láttátok, Park Chan-Wook Oldboy című remekművét. A film egy mondatban arról szól, hogy főszereplőnket a szöuli olimpia évében valaki mindenfajta előzmény nélkül bezárja egy lakásba, majd 15 év múlva kiengedi, és utána elszabadul a pokol… Főhősünk nem tudja ki zárta őt be, és nem tudja miért. De a kellő dramaturgiai pillanatban találkozik korábbi fogvatartójával, és felteszi neki a kézenfekvőnek tűnő kérdést, miszerint miért zárta őt be? Mire a következő választ kapja: „Rossz kérdése nem lehet jó választ adni. Nem az a kérdés, miért zártalak be… hanem hogy miért engedtelek ki.”

Magam sem fogalmazhatnék prezízebben: rossz kérdésre nem lehet jó választ adni. Nem az a kérdés tehát, hogy az új világrendszert hogyan lehetne mégicsak valahogyan megkerülni, hanem hogy miként lehet hozzá alkalmazkodni. Minden olyan törekvés, ami a 2020 előtti világ válságot okozó részének restaurációjára irányul, szerintünk alapvetően téves és elvetendő.

De akkor mégis mi?

A gyártói/viszonteladói szegmensnek magasabb hozzáadott értéket kell kínálnia. Jobb körülményeket, szaktudást, pozitív hozzáállást és mindennek végre meg kell kérnie az árát. Vásárlói részről (is!) pedig, türelem és elfogadás szükségeltetik, és akkor a rendszer sokkal működőképesebb lesz, mint az előző. 

Magyarán: a kereskedelmi szektor elkezdhet végre minőséget kínálni, a vásárló pedig, elkezdheti mindezt megfizetni – méghozzá piaci árakon.

Rendszert kell építeni tehát, nem üzletet. Azonban a rendszer nem funkcionál majd megfelelően akkor, ha valamely résztvevője nem hajlandó az együttműködésre. A megfelelő kooperáció, és a tények elfogadása, illetve az azokhoz való alkalmazkodás, ellenben olyan világot teremthet, amelyből meggyőződésem szerint 2031-ből nem akarunk majd visszatekinteni erre a mostanira, illetve a 2020 előttire.