Blog - Gazdaság

KIS KAPITALIZMUS GYORSTALPALÓ - AVAGY VÁLSÁGKEZELÉS INFLÁCIÓS KÖRNYEZETBEN

A rendszer két kulcseleme: kapitalizmus és posztmodern. Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című korszakos művében a második világháború, (v.ö.: .modern kor) utáni posztmodern politikai és társadalmi berendezkedésről úgy vélte, elérkeztünk a történelem utáni korba. Győzött a liberális demokrácia, amely győzelem most már örökre szól, hiszen minden más megbukott immár. A helyzet az, hogy a történelem utáni időkkel összefüggésben, azt hiszem, igaza volt Fukuyamának, a liberális demokráciával kapcsolatban, ellenben, attól tartok, tévedett. A posztmodern kor a modernhez való viszonyulásainak vizsgálatakor – főleg 1992-ben, a vasfüggöny lehullását és a KGST szétesését követően – valóban el lehetett jutni erre a következtetésre is, de mára világossá vált, hogy nem a liberális demokrácia győzedelmeskedett, hanem a kapitalizmus. Olyannyira a kapitalizmus győzött, hogy jelenleg a globalizáció tempóját a de jure politikai berendezkedését tekintve kommunista Kína diktálja.

No, igen…

… sokak kedvenc témája következik. Sok helyen olvashatjuk azt a mélységes egyetértésben fogant elégedetlenségcsomagot, amely sokszor a szociális médiában ölt testet kommentek formájában. Már betéve ismerjük az összes panelt, a gonosz kapitalista gyártókról, és a még gonoszabb márkaképviseletekről, akik csak úgy önkényesen árakat emelnek, lenyelik az adócsökkentéseket (a mit is?), és kizsigerelik a szegény embereket, akik összekuporgatott pénzükből szeretnének vásárolni valamit. Szóval, tulajdonképpen sokak szerint arról van szó, hogy ezt a sok borzalmat tőlük független erők szabályozzák kifejezetten azzal a szándékkal, hogy őket megkopasszák. S ők – természetesen - mindebben teljesen vétlenek és függetlenek az eseményektől – ők csak áldozatok. Benedek Elek is megirigyelné ezt a történetvezetést. Lelövöm a poént, ahogy az már tőlem megszokott, bár a válasz az iménti ironikusnak szánt sorokból is kitűnhet: természetesen ez egyáltalán nem így van.

A jelen gazdasági krízis egészét elemző írásunk ITT olvasható, de pontokban szedjük össze az áremelkedés leglényegesebb attribútumait (csak a legfőbbeket, hiszen mindent lehetne továbbszálazni és még tovább és még tovább):

• a keresleti és a kínálati olló radikális mértékű szétnyílása: azok a gyárak/gyártósorok, bányák és minden egyéb olyan egység, amely a gyártás szempontjából elengedhetetlen, most már több mint két éve bizonyos időközönként, akár hetekre/hónapokra bezárnak, sőt, akár jelen pillanatban is zárva vannak. Mindeközben, a SARS-COV-2 pandémia első hulláma alatt volt egy globális méretű keresleti boom, amelyet a cégek egy ideig raktárkészletről képesek voltak kielégíteni, amikor viszont azok kifogytak, és mindenki már csak rendelésre tudott dolgozni, a rendelések feltorlódtak, amelyeket a gyártók egész egyszerűen évekre előre láthatóan nem képesek utolérni. 
  
• a pénzpumpa, mint primer válságkezelési eszköz: a jegybankok, illetve közvetve az államok elképesztő mennyiségű fedezet nélküli pénzt öntöttek rá a piacokra, hogy egy kollektív lock down idején se álljon le a gazdaság, és a legnagyobb tragédiát (bemutatkoznék: én volnék a teljes összeomlás) sikerüljön valamiképp elkerülni. Ennek már magában van egy erős inflációgerjesztő következménye, a többi komponenssel együtt pedig, olyasmi hatással van az inflációra, mint egy nagy adag anabolikus szteroidnak egy kiéheztetett sportolóra. Egy kis adalék: példának okáért 2021. februárjában a FED (leánykori nevén: az Amerikai Egyesült Államok Központi Bankja) 18 411 milliárd dollárnyi fedezet nélküli pénzt engedett rá a piacra. Igen, jól látod: ez csak egy februári hónap. Idén. A világgazdaság legfontosabb (és kevésbé fontos) aktorai tehát, megint döntéskényszerbe kerültek: inflációs nyomás vagy összeomlás? Ők ez utóbbit választották. Most pedig, semmi más nem történik, minthogy a piac mindezt beárazza. 
  
• a kereskedelmi láncok szétesése: itt sem húznám ezt sokáig - főleg, hogy ITT megtettem már – legyen annyi elég, hogyha egy-másfél évet kell várni egy bármilyen termékre, amely nem Ferrari vagy űrszonda, akkor ott nem krízisről, hanem szétesésről beszélhetünk. 
  gazdasági helyezkedés, illetve globális szükségpresszió: Mindeközben, Kína a konténerek árát nem ritkán a tízszeresére emelte fel egyetlen év alatt. Van olyan konténer, amely 2020-ban 2 500 dollárba került, 2021-re pedig, 25 000 dollárt kértek érte. Nos, ez már nem infláció. Ez egy korábban rögzített, illetve monopolizált helyzet (ühüm) kreatív módon való kihasználása. 
  
• a zöldenergia, mint univerzális megoldás: most abba a karakterkorlátok tiszteletben tartásának okán nem mennék bele, hogy a nagyfokú méregzöldülés mennyiben szól a valóban szebb napokat is látott ökoszisztéma helyreállításáról, és mennyiben egy várhatóan soha korábban nem látott, globális mértékű szabadrablás lehetőségéről - jegyezzünk meg csak annyit, hogy az az elvágólagos sürgedelem, amellyel (többek között) a fosszilis energiahordozók üldözésébe belevágott a világ egy jelentős része, szintúgy nem tesz jót a termékek piaci árának (vigyázó tekintetünket Németországra vessük…). 
  globális hiány + az ellátási láncolatok széthullása + infláció + energia/alapanyag/szállítási árak drasztikus emelkedése = fogyasztói áremelkedés: Ezeknek (és még sok minden másnak) tehát, egyenes következménye az árak konstans és nagymértékű emelkedése.
  

Persze, ha megvizsgáljuk, hogy Cui prodest, tehát, hogy leginkább kinek az érdeke mindez, akkor csak egy pillantást érdemes vetni arra, hogy például a Kínai Népköztársaság 2020 tavasza és 2021 ősze között milyen mértékben növelte politikai és világgazdasági befolyását. Ezt csak így itthagynám.

Úgyhogy, ha valakit tényleg kell találni, aki ludas ebben a történetben, azok nem a gonosz kapitalista gyártók és a hasonlóan gonosz és szintúgy kapitalista viszonteladók - hanem az amúgy kommunista Kína.

2, VALÓBAN DRÁGÁK A KERÉKPÁROK, AVAGY NEM A ZSEMLE TÚL KICSI?

Marosán György örökérvényűjét a tapasztaltabbak könnyűszerrel be tudnák fejezni, de azt hiszem, erre semmi szükség, lévén ez nem egy politikai frázisleltár, hanem egy jelenséget magyarázó metafora. Szóval.

Az, hogy valami mennyire drága – vagy éppenséggel mennyire nem az – egy több tényezős egyenlet, magyarán, nagyon nehéz rávágni az egyszavas választ – amúgy zsigerből – ami a gyakorlatban meg is állná a helyét.

Fentebb részleteztem, hogy a jelenlegi (véleményem szerint hosszú évekig, akár az évtized végéig is elhúzódó) áremelkedésnek melyek a legfontosabb okai. De, vajon van olyan, hogy nincs áremelkedés?

Sokan kérdezik, hogy mikor lesznek olcsóbbak a kerékpárok, erre a rövid válasz az, hogy soha. Vissza is kérdeznék illő tisztelettel ezen a ponton: volt már olyan, hogy piaci körülmények között lejjebb mentek volna az árak ebben az iparágban? Olyan létezik, hogy az árak növekedése mérséklődik, vagy esetleg valamely időintervallumban nem emelkednek az árak, de olyan, hogy csökkenek, nem lehetséges. A következő években pedig, bizonyosan nagymértékű és tartós áremelkedésnek lehetünk szemtanúi. S nem csak ebben az iparágban természetesen.

Visszatérve az eredeti kérdésre: vajon most valóban drágák a kerékpárok? Adja magát a kontra: mihez képest? Válaszomban aktualizálnám egy korábbi írásom vonatkozó állításait.

Tehát. Ezt a legjobban talán egy személyes élményen keresztül tudnám illusztrálni. Kisgyerek koromban, a kilencvenes évek közepe táján Édesapám vett nekem egy Gepida Sirmium mountain bike-ot, Hi-Ten szénacél vázzal, hetes Alivio szettel, Kenda gumikkal, merev villával. A bringa - természetesen 26”-os kerekekkel és a már említett merev villával – 14-15 kg környékén mozgott – szeretettem egyébként. Ez akkoriban 68 000 Ft-ba került. Nos, hogy ezt valamiképp kontextusba tudjuk helyezni - nagyjából nettó 30 000 Ft volt egy átlagfizetés akkor Magyarországon. Tehát, azt lehet mondani, hogy bő kéthavi átlagfizetésért cserébe kaphattunk egy Gepida Sirmium-ot Alivio szettel, merev villával, 15 kilósan, olcsó matricákkal a vázon. Most – ha figyelembe vesszük, hogy a medián nettó átlagkereset 300 000 Ft körül van jelenleg Magyarországon – akkor ma egy 600 000 és 700 000 Ft között összeget kóstáló kerékpárt tudnánk venni a pénzünkért. Ha maradunk a példánál és egy MTB-t szeretnénk vásárolni, vajon mit kapunk ma bő kéthavi átlagfizetésért a 20-25 évvel ezelőtti lehetőségekhez képest? Mondjuk egy közepes karbon vázat BOOST-al, egy szintén középkategóriás Rock Shox/Suntour villával, és 1x12s Shimano szettel. Még komoly gyártási és versenykultúrával rendelkező gyártók is kínálnak ebben az árszegmensben - vagy nem sokkal drágábban - ilyen specifikációval ellátott kerékpárokat. Ösztönösen felmerül bennem a kérdés, hogy egy ilyen termékhez viszonyítva milyen színvonalú volt egy kilencvenes évekbeli Gepida Sirmium? Persze, azóta nagyon sokat fejlődött a kerékpárgyártás (is), s ebből a nézőpontból nyilván sántít a példám, de semmi probléma - menjünk tovább akkor! Vizsgáljuk meg, mennyibe került a kilencvenes évek derekán egy kompromisszummentes, ready to race top XC MTB, és mennyibe kerül ma? Akkor – az akkori technológiával – egy presztizsgyártó merevfarú csúcsmontija nagyjából 1,2-1,5 millió forintba került. Mindez ma, mondjuk 3 millió forint. Tehát, hogy értsük: miközben Magyarországon azóta a fizetések megtízszereződtek, addig az aktuális prémium high end-et az akkori árnak mindössze a duplájáért/két és félszereséért meg lehet vásárolni. Rövid fejszámolás után, akkor 40-50 hónapnyi átlagfizetés kellett egy top kategóriás XC mountain bike megvásárlásához - ma ugyanez 10 hónap. S akkor adjuk hozzá a képlethez, hogy mit takart a high end 20-25 éve, és mit jelent mindez ma…

Tehát, a válasz egyszerű: nem lettek drágábbak a kerékpárok, még ha sokaknak ez így is tűnik. De akkor miért is tűnik ez így sokak számára?

A válasz itt sem igényel mélyebb analízist: 20 éve töredékennyien kerékpároztak, mint ma, ilyen presztizsértékről sem lehetett beszélni, mint manapság, továbbá nem bújt elő – kis túlzással – minden bokorból egy többmilliós csúcsgép, akár gyerekek alatt is. Következésképpen, akkoriban nem szembesültek széles tömegek azzal, hogy milliós nagyságrendű összegért lehet kerékpárokat vásárolni - ma pedig, ez köztudott. Mint ahogy az is, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj.

Következésképpen, jelen pillanatban olyannyira nem túlárazottak a kerékpárok a fizetésekhez, illetve a 25 évvel ezelőtti állapotokhoz viszonyítva, hogyha tegyük föl - ad absurdum - máról holnapra felmennének az árak 200 százalékkal, tehát egy 5 000 eurós kerékpár 15 000 euróba kerülne, arányaiban akkor is jelentősen olcsóbb volna, mint példának okáért 25 évvel ezelőtt.

Nem beszéltünk még egy nagyon lényeges faktorról, ez pedig, nem más, mint a 2010-es évek mesterségesen alacsonyan tartott árai. 

Nagyságrendileg 2013 és 2019 között a kerékpáriparban effektíve alig volt áremelés. Továbbmegyek, több olyan termék is volt – a mi termékpalettánkon is volt ilyen – melynek az ára euróban, ebben az időintervallumban egyáltalán nem változott. 6 éven keresztül. Ezen érdemes elgondolkodni egy pillant erejéig. Valamint, itt azért fontos kiemelni, hogy euróban nem változott, hiszen az európai gyártók árai euróban vannak megadva, az hogy ez forintban mennyiben módosul az árfolyamváltozások miatt, nem a gyártó felelőssége. Én 2013 és 2019 között egyetlen látható (de még mindig alapvetően kismértékű) áremelésre emlékszem, Ez 2015 nyarán történt, amikor a dollár hirtelen nagyon sokat erősödött az euróval szemben, köszönhetően egyrészt a migrációs krízisnek, másrészt a görög válságnak, amely lévén az eurózóna tagja, nem segített sokat a közös fizetőeszköz megítélésének. A Távol-Keleten pedig, dollárban kell fizetni, árat képezni pedig, euróban szokás az EU-ban. Innen nézve, már érthető a probléma.

Nos, de visszatérve az alapproblematikához: az, hogy 6 évig egy terméknek az ára nem emelkedik semmit, vagy csak egészen minimális mértékben, az egész egyszerűen nonszensz. Nézzünk rá a lakáspiacra – és ne csak a magyarra – vagy pillantsunk rá az élelmiszerárakra (és most ne csak a 2020/21-es időszakot nézzük, amikor például a lisztnek az ára 20%-ot emelkedett egyetlen év alatt), vagy akár az autók áraira a fenti időintervallumban, és rögtön feltűnhet mindenki számára, hogy a kerékpárok árai bizony, hosszú éveken keresztül mesterségesen alacsony szinten voltak tartva. A már fentebb említetteken kívül ez az egyik oka a mostani, minden bizonnyal szintén évtizedes viszonylatban kitartó áremelkedési hullámnak. Ha úgy tetszik: most többek között ennek isszuk a levét.

3, HIÚ REMÉNYEK AZ 5%-OS SZAKÁGI ÁFA-KULCCSAL KAPCSOLATBAN

Itt több alapvető tévedéssel is találkozhatunk. Az egyik, hogy sokan azt képzelik, hogyha esetleg mindenhol az EU-ban, kifejezetten csak a kerékpárokra vonatkozóan, egységesen levinnék az ÁFA tartalmat 5%-ra, akkor ez megjelenne a fogyasztói árakban is. A másik, pedig, hogy ez egyáltalában véve egy központi döntés kérdése. Kezdjük a második állítással.

Először is, az Európai Uniónak nincsen egységes adópolitikája. Sem. Az EU mindössze a főbb adóintervallumokat írhatja elő, ez a legmagasabb forgalmi adó esetében 13 és 27% között van. Azonban, az adókivetés joga, illetve annak intervallumon belüli mértékének és sávjainak meghatározása teljes egészében tagállami hatáskör. Ennek következtében, be lehet dobni egy ilyen javaslatot - amiképpen ez történt is – amelyet egy adott tagállam vagy megfogad és foganatosít, vagy nem. Itt jegyezném meg, hogy én ennek az ötletnek a gyakorlatba való átültetését Magyarország – és még egy sor másik tagállam – esetében egész egyszerűen nem tartom realitásnak.

A másik fontos, tévedés, hogy ez a fogyasztói árakban megjelenik majd. Ilyen az előbbiekben leírtak után logikusan végiggondolva meg sem történhet. Gondoljunk bele! Mondjuk, Belgium és Hollandia (csak példa!) elfogadja az ajánlást, tehát leviszi a kerékpárok ÁFA tartalmát 5%-ra. Majd ezek után, ezt a helyi kiskereskedelemben foganatosítják az árképzésében is, a többi tagállam pedig, nem teszi, vagy csak annyi történik, hogy az eddigi sávból áthelyezik egy másikba, de semmiképp nem az 5%-osba. Ha mindenhol ez alapján történne az árképzés is, akkor ez azt eredményezné, hogy – a példa szerint – mindenki EU-szerte Hollandiában és Belgiumban szeretne vásárolni. Ez ugye, nem volna előnyös senkinek.

Ehhez képest mi történik a gyakorlatban? A gyártók (lassan mindegyik!) kötött fogyasztói árakat határoznak meg. Ennek egyfelől az az oka, hogy a különböző márkaképviseletek között ne jelenthesse az ár a különbséget (és ezzel tisztességtelen versenyelőny keletkezzen), másrészről, ezzel szeretnék megakadályozni a brand leértékelődését.

Ebből egyenesen következik, hogy teljesen lényegtelen melyik tagállam milyen ÁFA tartalmat társít a kerékpárokhoz, te, Kedves Vásárló mindenhol ugyanannyit fizetsz majd érte, a különbség nem nálad jelentkezik, hanem a kereskedőnél. Ugyanis, ha ezt az ajánlást valamelyik tagállam bevezeti, akkor abban az országban a kereskedő 5% ÁFÁ-t fizet majd az eladott termék után, a másik országban pedig, ugyanazon termék után – mondjuk – 27%-ot. Tehát még egyszer: Te ugyanannyit fizetsz a termékért mind a két említett országban, csak az egyikben ebből az összegből 5%-ot adózik a márkaképviselet, a másikban pedig, 27%-ot. Persze, ez elképesztő versenyhátrány annak, aki 27%-ot fizet az eladott termékek után, azonban te ebből semmit nem érzékelsz. Közvetlenül az árakban legalábbis nem.     

4, MI A MEGOLDÁS? 

Nem ártana kezdésképpen egy egységes európai uniós adópolitika, vagy legalábbis valamilyen, ilyen és ehhez hasonló kivételeket érintő közös rendelkezés – de ez nem ennek a cikknek a témája.

A megoldás egyik nagyon fontos princípiuma, a bizalom helyreállítása. Ugyanis addig, amíg azon a szinten vergődik a piac, hogy a vásárló gyűlöli a kereskedőt, mert az szükségszerűen árat emel, a kereskedő pedig, haragszik bizonyos vásárlókra, mert amazok minden módon igyekeznek ezt megkerülni – nem lesz megoldás. Mert áremelés lesz. Minden ebbe az irányba mutat. Sokáig, és nagymértékben. Ez egy adottság, ezzel nem lehet mit kezdeni. Ugyanez a helyzet a szállítási időkkel, ehhez is most már lassan ideje lenne hozzászokni és alkalmazkodni ehhez a helyzethez, ugyanis, belátható időn belül ebben sem lesz változás.

A bizalom helyreállításának egyik feltétele, hogy próbáljuk meg megérteni azt, ami történik körülöttünk, illetve azoknak a mozgatórugóit, mert hiába az önfeledt toporzékolás, a helyzet attól még ez.

Ha mindenki érti, ami történik, és próbál alkalmazkodni hozzá, akkor az egész szituáció sokkal könnyebben elviselhető, sőt, talán még a megoldás is felvillanhat előttünk. Mi például már két éve igyekszunk online és offline úton is elmagyarázni mindenkinek a helyzetet és igyekszünk közösen megoldást találni a felmerülő problémákra.  

Ebben ugyanis, nagy felelőssége van a kereskedőknek is, akiknek ezt megértő és hozzáértő módon el kéne magyaráznia a vásárlóközönségének, és nem annyit odavágnia, hogy „nincs”.

Az a korszak, amibe most léptünk bele, minden bizonnyal egy a mostaninál jóval szorosabb együttműködést feltételez majd. Aki képes ezt maga körül megteremteni, és megugorja a lécet, akár még profitálhat is ebből a helyzetből. Ez volna feladat.